Skip to content
Utánpótlás
2015. szeptember 21. ,
Találatok: 1268


A szervezet reagálása sportsérülésekre


Article Pic
Szabó Balázs

Hogyan olvassuk és fordítsuk a magunk hasznára a szervezet jelzéseit, avagy: A szervezet reagálása sportsérülésekre (sportolás közben bekövetkezett sérülésekre)

Egy nagyon érdekes fiziológiai folyamatsorról szeretnék szólni, melynek lefolyását több éve tudatosan figyelek meg – mint gyakorló játékos – elsősorban magamon, de játékosaimon is.

A történet ott kezdődik, hogy...

A kosárlabdasporttal foglalkozom játékosként és edzőként több, mint 25 éve. Ezalatt több, mint 50 esetben figyeltem meg személyesen a saját (több tucatszor részleges szalag-szakadással, komoly ízületi traumával járó bokasérüléseket, egy ízben elmozdulás nélküli szárkapocscsont-törést, kettőször pedig, hogy csak a komolyabbakat említsem, első-hátsó keresztszalag szakadást, porcsérülésekkel kombinálva), ill. játékosaim, játékostársaim a rándulás fokozatain keresztül a szakadásos traumáig tartó sérüléseit.
A sokadik alkalom után a szervezet(em) reakcióit előre meg tudtam „jósolni”, ill. meg tudtam ítélni a sérülések komolyságát. Később foglalkoztatni kezdett a kérdés: mit miért csinál a szervezet.
(Fiziológiai elváltozásokat okozó reakciók ritkán történnek ok nélkül.)

Lassan meggyőződéssé vált bennem, hogy a sérülések kiváltó okainak létrejöttét befolyásolni lehet, kell, ill. a sérülés bekövetkezte után, annak pontos ismeretében a kezelést úgy kell megválasztani, ami a leggyorsabb, legtökéletesebb, lehetőleg maradandó károsodás nélküli rehabilitációt biztosítja.

Későbbi kutatásaim igazolták feltevéseimet: nálam sokkal okosabb emberek is hasonló következtetésre jutottak.

Miről is van szó?

Azokban a sportágakban, amelyekben az ellenfelek fizikai kontaktusba kerülnek egymással, megnő a kockázata a gyakori felugrások utáni leérkezések alkalmával létrejövő olyan nem koordinált-kontrollált mozgások bekövetkeztének (ezek kényszerítő körülmények nélkül is gyakran előfordulnak) az ízületekben, melyek különböző fokú sérüléseket okozhatnak az ízesülő csontok felületét borító porcszövetben, ill. az ízületet mozgató izmokban, valamint a mozgást átvivő, az ízületet stabilizáló szalagokban, de az ízületi tokban is.
Tekintsünk egy, a kosárlabdában leggyakrabban előforduló sérülést példának: boka rándulás.
Több fokozata van, melyek a pillanatnyi éles fájdalom után (rövid, az izmok által rugalmasan csillapított, felvehető mértékű csúcsterhelés, traumás elváltozások nélkül) a mozgás folytatásától a szalag-, izomszakadással, porc-, csontsérüléssel járó (az ízület által nem fölvehető mértékű terhelés) sérülésig tart.
Két fő típusa van:
1.) Befelé történik az ízület anatómiai határon túli, extrém elmozdulása: ebben az esetben a kül-boka sérül jobban – ez a gyakoribb,
2.) vagy ellenkezőleg, kifelé történik, ekkor a bel-boka sérül jobban, ez ritkábban fordul elő.

Az okok...

A sérülés közvetlen bekövetkeztének okai két fő csoportra oszthatók (ezeknek az okoknak-körülményeknek a kialakulásában rendszerint szerepet játszik a hiányos (funkcionális tréning!), vagy rossz (túledzettség) kondícionális és mentális felkészülés, a versenyzésre alkalmatlan pszichikai állapot, ami verseny közben is kialakulhat! Erre most nem térek ki részletesebben):

1.) rossz helyzetfelismerésből adódó folyamatosan és gyorsan (!) „koordinálatlanodó” mozgásfolyamat, melyben a játékos elveszti a kontrollt (rálép valakinek a lábára, és már nem tudja a testsúlyráhelyezést megakadályozni, kifordul a bokája).

2.) A szervezet természetes, „ernyesztő” reakciója az éppen nem terhelt, pihenő fázisban lévő izmok esetén. (Melyek így nem stabilizálják az ízületet, ezért az sokkal sérülékenyebb állapotba kerül, mely sérülés váratlan, előre nem tanulható történések esetén be is következik.)

A következmények és a megelőzés

Az első csoportba tartozó okok megszüntetése (vagy legalábbis a kockázat, előfordulási gyakoriság csökkentése) az edzők feladata: viszonylag egyszerűbb eszközökkel, viszonylag nagy időráfordítással módosíthatók a már kialakult dinamikus sztereotípiák (pl. módosítani a sportoló sportági alaptechnikákhoz tartozó mozgását, azaz megtanítani, hogy akár egy, akár két lábról rugaszkodott el, a leérkezés mindig két lábra, szélesebb terpeszbe (széles alapállásba) történjen – eredménye, hogyha mégis egy talajon tartózkodó játékostársának a lábfejére érkezik, a két láb közti súlymegosztás viszonylag egyszerűbb, megelőzhető az egyik boka extrém terhelése, ill. széles terpeszben kifelé sokkal nehezebben fordul ki az ízület).
Illetve az ízület és a környező izmok, valamint az idegrendszer felkészítése az extrém irányú, váratlan és extrém nagyságú terhelések elviselésére, a motoros koordináció kontrolljának megőrzésére.

Ennek hatékony módszerei először is a sportolók kondícionális képességeinek felmérése (pl. Functional Moovement Screen, Y Balance Test), majd statikus- és dinamikus stabilizáló gyakorlatok, plyometrikus edzésprogramok, funkcionális tréning alkalmazása (segédeszközökkel pl. dynair, disc'o'sport, togu-jumper, multi-roll, különböző méretű gimnasztikai labdák, fit-ball, különböző gumiszalagok, stb.) NEM (csak) poszt traumás módon, hanem főként preventive!

A második okcsoport megelőzése nagyon nehéz, több szempontból nem indokolt (a megelőzés formái olyan helyzetet teremthetnek, ami nem összeegyeztethető az adott sporttevékenység közvetlen céljaival), ezért inkább részletesebben kifejtem az okokat.
Ezeket a szervezet természetes reakciója jelenti, miszerint a terhelést nem viselő végtagok izomzata elernyed, épp csak a testrészek súlyát, mint alapszintű terhelést kompenzálandó alaptónusban (edzői berkekben tónusnak hívják, bár nem feltétlenül összehúzódott (izotóniás tevékenység), inkább megfeszült izmokat (izometriás tevékenység) értenek alatta) van mindaddig, amíg a mozgásfolyamat olyan eleméhez nem ér a sportoló, amikor ennek a végtagnak ismét nagy, dinamikus terhelést kell felvennie.

A (következő) dinamikus sztereotípia „végrehajtódása” előtt a szintén „megtanult” pillanatban az idegrendszer felkészíti a végtag izmait a várható (!) terhelés bekövetkeztére. Ha azonban a terhelés előbb „érkezik” és nagyobb (nem akkor fog talajt, amikor megszokta és várja, hanem előbb, amikor még nem számít rá (természetesen nem tudatosan) mintha alátoltak volna egy lépcsőt, amin nincs stabil támasztást biztosító felület), a terheléscsúcs nagyságától és a sportoló fizikai-fiziológiai adottságaitól függően alakulhat ki egyszerűbb húzódás (izom, ín), akár szakadás (izom, ín, porc), vagy törés (csont) is.

A tárgyalt témának ez a második része az, amit megfigyeléseim nem támasztanak alá. A talajról elrugaszkodott játékos végtagjai a talajra való visszaérkezés közben (szabadesés, súlytalanság állapota!!!) nincsenek alaptónusban sem, hanem a tanult súlytalan állapotnak megfelelően teljesen ellazult, „tónustalan” állapotban vannak (már amennyire fiziológiailag a tónustalanság elképzelhető). Mindez pedig a szervezet természetes energiafelhasználás-minimumára való törekvésével, ill. a harántcsíkolt izomszövet huzamosabb terhelhetőségének feltételével magyarázható, t.i. terheléstől függően szakaszosan lehetővé kell tenni a regenerálódást, pihenést.
Ezt a szervezet kisgyermekkorban, a mozgások elsajátításával együtt tanulja meg, az összes hosszú ideig végezhető ciklikus mozgásnak – bioenergetikai szempontból – ez az alapja. Ezzel a teljesen természetes, hangsúlyozom: tanult állapottal semmi baj sincs, amíg a terhelés a megszokott (tanult) időben jelentkezik. Ha viszont előbb, akkor a sérülés veszélye és bekövetkeztekor a súlyossága hatványozódik, mert ebben az állapotban az ízületet nem tartja-stabilizálja izom, csak az ízületi tokon belüli vákuum, ill. a tok- és szalagrendszer, melyek viszont az izmok csillapító hatása nélkül hirtelen, dinamikus terhelés hatására nagyon mereven viselkednek: túlfeszített húrként pattannak el.
Ennek az „ernyedt” állapotnak a megszüntetése, ill. tónusosabb állapotba való eltolása sokkal nehezebben tanítható, befolyásolható. (Arról nem beszélve, – másik véglet – hogy a felugró, a levegőben magát tónusban tartó, merev játékos bármely testrészét meglökve, az erő és nyomaték azonnal átadódik az egész testének, aminek az eredménye, hogy egész testével elmozdul és elfordul (!), ami károsan befolyásolja a tanult mozgássort, (pl. a célzást) a követő mozgások végrehajtása sokkal nehezebbé, ha nem végrehajthatatlanná válnak.
Ehhez járul, hogy a folyamatos tónusban tartás igen sok energiát igényel, a sportoló hamarabb elfárad, romlik a teljesítménye, koncentrációja, ami ismét a sérülés kialakulásának kockázatát növeli.)

A szervezet reakciói a sérülésre

Térjünk vissza a példának választott boka ránduláshoz. Esetünkben egy közepesen komolynak mondható, részleges szalagszakadással, ín-, izomhúzódással, és az ízületben létrejövő elmozdulás tekintetében extrémnek nevezhető sérüléshez. Ez egy pillanat alatt következik be, a sportoló úgy esik el, hogy már nem helyez testsúlyt a sérült végtagra, az esetek túlnyomó többségében később sem kísérli meg terhelni (később a rövidesen tárgyalt reakciók miatt nem is tudja). Ezután heves, éles fájdalmat érez / fájdalomról panaszkodik, abbahagyja a játékot. Kikísérik, jobb esetben felpolcolják a lábát, és hideg borogatást tesznek a bokájára (vizes ruha formájában). A trauma bekövetkeztétől számított 5-10 percen belül a következők figyelhetők meg (a megfigyelések egy része csak belsőleg, nagyfokú koncentrációval tapasztalhatók):
- az ízületben létrejött mozgást okozó izmok beidegzését az idegrendszer blokkolja, még akaratlagosan is csak nehezen tudja a sérült a végtagot mozgatni, ezek az izmok gyakorlatilag teljesen ellazulnak (ez az állapot több órán át, akár napokig is eltarthat).
- az idegrendszer az ízület más irányú mozgását végző, vagy csak stabilizáló izmok csoportját fokozott izometriás megfeszülésre készteti
- ezalatt kezdődik meg az ízület környéki szövetek duzzadása, ami ellentétes következményekkel jár: egyfelől a szövetekben, közöttük felgyülemlő folyadék az általa megfeszített kötőszövetekkel a stabilizáló izmoktól fokozatosan átveszi a rögzítés szerepét, másfelől a területet behálózó ereket elszorítja, melynek szintén kettős következménye van: csökkenti, a sérült erekből a szövetek közé jutó vér mennyiségét, másrészt csökkenti a vérellátást, ezáltal elősegítve a helyi hűtést. A duzzanat hosszú ideig való megmaradása viszont a későbbiekben is akadályozza a vérkeringést, ami a regenerálódáshoz szükséges tápanyagok, ill. regenerálódást akadályozó anyagok (alvadt vér) szállításának-elszállításának akadozását jelenti.
- ezzel egy időben a sérülés helye elszürkül, felülete hűvössé válik, a verejtékezés nem csökken a sérülés környékén (pedig már 10-15 perce nyugalomban van a játékos), ill. megindul, ha előtte még nem volt (és ez kifejezetten elkülöníthető a sokkhatás által sokaknál kiváltott hideg verejtékezéstől!)
- ezután a végtag elkezd remegni, ekkor fáradnak el a stabilizálással, rögzítéssel „ideiglenesen megbízott” izmok, a súlyánál fogva fokozatosan teljesen elernyedt helyzetet vesz föl az ízület

A leghatékonyabb ellátás

Szerencsére az elmúlt húsz évben sokat fejlődött a sportbalesetek ellátásának színvonala, és koncepciója. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a példaként tárgyalt sérülést azonnal (alapesetben röntgen-, jó esetben ultrahang vizsgálat, tartott felvétel készítése után) gipszkötéssel rögzítették volna egy-két-három-négy! hétre, és az alaposabb kötözők biztos ami biztos alapon jó öt kg gipszet rápakoltak volna az ember lábára.
Miután ekkora gipsszel nem nagyon ugrálunk, a kötözéskor már meglévő duzzanat lelohad, a kötés nem ér semmit: nem igazán rögzít, nem mentesít a terheléstől, ellenkezőleg, folyamatosan húzza az öt kg az ízületet, ami főleg első időben rongál, hiszen az izmok által nem stabilizált ízületben nyújt mindent: (esetleg részlegesen szakadt) ínt-izmot, tok- szalagrendszert.
Ennek a kezelésnek egy ellazult, „lötyögő”, az újabb sérülés kockázatát fokozottan magában hordozó, nem teljesen gyógyult ízület az eredménye.
Az elsősegély-nyújtással leghatékonyabban úgy tudjuk a regenerációt-rehabilitációt elősegíteni, hogyha minél hamarabb átvesszük azokat a funkciókat-feladatokat, melyeket a szervezet vonultat föl / lát el a sérülés elsődleges ellátásakor, illetve meggátoljuk azoknak a reakcióknak a kialakulását, melyek a későbbiekben nemhogy javítják, hanem rontják, késleltetik a javulás-gyógyulás lehetőségét, idejét.
- stabilizáljuk, rögzítsük az ízületet
- ne lógassuk, ellenkezőleg, polcoljuk föl a végtagot, ne hűtsük folyóvízzel, és a sérülés egész helyét-felületét nagy nyomásnak tegyük ki, ezzel csökkentsük a megmaradó duzzanat nagyságát, a szövetek közé jutó folyadék felhalmozódását
- jegeljük a most már kereskedelmi forgalomban kapható, modern, vegyi reakció útján megfagyó hűtőzacskókkal (ennek hiányában az egyszerű jégzselés akku is megteszi)
- minél nagyobb felületen masszírozzuk szét a szövetek közé jutott vért a minél gyorsabb felszívódás érdekében (ezt a sérülés után akár naponta kétszer is megtehetjük – viszonylag nagy fájdalommal jár)
- azonnal (ne két nap múlva!) szállítsuk orvoshoz a sérültet (ne a saját lábán menjen!)!

Miután az orvos megállapította, hogy semmilyen műtéti beavatkozásra nincs szükség, sem azonnal, sem később, fent leírtak betartása mellett, alkalmazzunk
- szövetregeneráló készítményeket (fekete nadálytő, phenylbutazon-, alumínium-acetát tartalmú borogatószerek, kenőcsök),
- besugárzást (pl. Bioptron-lámpa), külsőleg,
- belsőleg (sok folyadék bevitele, gyulladásgátlók, stb.),
- valamint a sérülés bekövetkeztétől számított második-harmadik napon kezdjük meg – az Ízület rögzítése mellett – annak fokozatos terhelését, a végtag mozgatását, mely terhelést fokozatosan növelve terápiaként alkalmazzunk a regeneráció elősegítése érdekében, meggyorsítására!

Konklúzió

Kedves Játékosok, Szülők és Edzőkollégák! Hiába írtam többet a sérülések kezeléséről, ne nyugodjatok bele a sérülések bekövetkeztének sorsszerűségébe! Nagy részük – kb. 70%-uk – megelőzhető, de legalábbis a következmények nagy mértékben mérsékelhetők a fent már említett tesztek alkalmazásával és megfelelő komplex edzésprogramok elvégzésével.

Szabó Balázs
edző


Advertisement
Advertisement