Skip to content
Utánpótlás
2016. november 01. ,
Találatok: 821


Medve Milán publikációja


Article Pic
Medve Milán

Gondolatok a legkisebbek képzéséről

A mögöttem álló egy évtizedes edzői tapasztalat megszerzése során számos fiatal kosárlabdázó fordult meg az általam vezetett edzéseken. Publikációm témájaként egy olyan, ez idő alatt megfigyelt tendenciát választottam, mely úgy gondolom, nagyban összefügg a jelen kor társadalmában lezajló változásokkal, folyamatokkal is.
Észrevettem, hogy érzésem szerint hiába lettem egyre tapasztaltabb és képzettebb edző, a játékosaim egyre növekvő százalékának jelentett problémát a gyakorolt technikai elemek játékhelyzetekben történő alkalmazása.
Szeretném előrebocsátani, hogy az általam alább megfogalmazottak egy szubjektív megfigyelés megnyilvánulásai, nem pedig egy tudományos teszt eredményei. Bízom benne, hogy érzékelhető lesz majd, hogy nem a jelenkor gyermekeit szeretném minősíteni, pusztán elgondolkodtam a miérteken és a hogyanokon. Remélem, hogy mások számára is sikerül érdekessé tenni ezt a témát, megfelelő formában és terjedelemben.

I. Fiatal gyerekek és a sport
Azt gondolom, hogy a mai társadalom alapvetően tisztában van a sport és az egészséges életmód fontosságával. Szerintem kijelenthető, hogy mozogni, sportolni, egészségesen élni egyre inkább trend. A sportolási lehetőségek egyre szélesebb tárháza érhető el a hétköznapi emberek számára is, és az erre épülő gazdasági vonatkozások is egyre nagyobb teret kapnak. Az mindig is fontos volt, hogy egy gyermek mozogjon. Fiatal korukban mondhatni beléjük van kódolva a mozgás és a játék iránti vágy és annak szeretete, mely legtöbbünket életünk végéig elkísér bizonyos mértékben. A szülők – meglátásom szerint – ma is törekednek arra, hogy lehetőségeikhez mérten a lehető legtöbb inger érhesse gyermekeiket. Néha talán már túl sok is az inger. Mi a Kaszásoknál 6-7 éves kortól kezdünk el foglalkozni a gyerekekkel. Megkeressük őket például az iskolákban. Ha van rá mód, megnézzük őket testnevelés órán, egyéb versenyeken is. De gyakran megesik az is, hogy szülők jelentkeznek, mert szeretnék, ha gyermekük nálunk sportolhatna. Csakúgy, mint más sportegyesületek, szeretnénk a lehető legtöbb fiatalnak sportolási lehetőséget biztosítani, másrészről – utánpótlás nevelő műhelyként – keressük azokat a sportolókat, akik hosszú távon is alkalmasak lehetnek a szakmai programunk megvalósítására.

II. Mit szólnátok egy kis játékhoz?
Egyesületünknél nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a nálunk sportoló 6-10 éves gyerekek játékos körülmények között ismerkedjenek meg a sportági alapokkal. Arra törekszünk, hogy jó hangulatban teljenek a gyakorlások és élvezzék, amit csinálnak. A köreinkben évente legalább 180-200 főt számláló mini korosztályos sportolói bázis azt igazolhatja, hogy ezt egy minimum elfogadható szinten sikerül megvalósítanunk. Ha nem szeretnék, vagy nem élveznék, akkor nem csinálnák ilyen sokan. A szakmai eredményességére is rendre kapunk megerősítést, hiszen évről évre az ország legjobb csapatai között vagyunk a fiatal korosztályokban. Itt is tartózkodnék az önfényezéstől, de az biztosan kimondható, hogy rosszabbul nem csináljuk, mint más egyesületek.

 III. A probléma
Hogy jött ide a játék vagy hova is vezet ez az iromány? Azt tapasztalom, hogy évről évre egyre több gyermek esetében vesz igénybe viszonylag sok időt, mire komfortosan mozog a játékokban. Itt játékokra általánosságban gondolok, nem csak kosárlabda játékra. Az edzéseken fogózunk, kidobóst játszunk, ügyességi és képességfejlesztő játékokat próbálgatunk. Ezek a gyerekek nem ügyetlenek vagy esetleg fejben gyengébbek. Az úgymond „izoláltan gyakorolt” technikai elemek elsajátítását például megfelelő idő alatt és igen jó színvonalon képesek véghezvinni. Mire gondolok konkrétan?
Egyre többször látni, hogy egy fogójáték során vagy akár egy kidobósban határozatlanul toporognak olyan gyerekek, akiknek nem jelent gondot egy átadás gyakorlat, vagy pl. egy fektetett dobás gyakorlat megtanulása, végrehajtása, amit mondjuk egyedül kell csinálni vagy párban. Ugyanezt látom a kosárlabdajáték közben is. Kényelmetlenül, már-már céltalanul mozognak a pályán, hiába gyakorolják nagyon ügyesen a pályán használandó technikai elemeket az edzés technika tanítási szakaszában. Olyan, mintha nem értenék, hogy most mi történik. Hát megy a játék. Milyen egyszerűen hangzik, nem? Vagy az, hogy játszunk, annak nem is kellene – kicsit eltúlozva – magától mennie? Az, hogy le akarom győzni a másikat, lehet, hogy nem is belülről fakadó motiváció?

IV. Miért lehet ez?
Nem gondolom, hogy mondjuk, a III. kerületi gyerekek gyengébb képességűek lennének, bármelyik más terület gyermekeinél. A szüleik sem jobbak vagy rosszabbak, mint más régiókban élő gyerekek szülei. Biztos vagyok benne, hogy az ország számos pontján általánosságban más is megfigyelte, amit én. De miért van ez így?
Úgy látom, hogy a mai gyerekek kevesebbet játszanak, sportolnak együtt a szabadidejükben, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Kevesebb a gyerkőc a játszótereken, a kosárpályákon, a focipályákon, mint korábban. Annyi izgalmas és érdekes lehetőség van, ami felválthatja/felváltotta a „grundot”. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy szülőként egyre jobban meg kell azt gondolni, hogy a mai világban leengedjük-e a gyerekeinket egyedül az utcára, ahol talán több veszély leselkedik rájuk, mint korábban.
Mi van helyette például? Anya, ha hazaértem a suliból, gépezhetek? Apa, odaadod a telefonod? Kaphatok tabletet a szülinapomra? Én ezt nem ítélem el. Sem a gyereket, aki erre vágyik, sem a szülőt, aki megadja ezeket a gyermekének. Ha már akkor lett volna ilyen lehetőség, amikor én voltam ilyen fiatal – és nem vagyok öreg, akkor valószínűleg én is ezek után a kütyük után sóvárogtam volna, nem a „játszón” bringázok, bújócskázok, esetleg bunyózok (még ha legutóbbira kevés példa is volt). Nem a fejlett technikai vívmányok ellen szeretnék keresztes hadjáratot hirdetni. Csupán azt szeretném megfogalmazni, hogy a „mai világ” gyermekei számára vonzó dolgok nem biztos, hogy jó hatást fejtenek ki a közösségi játékokra, sportra.

V. Mit is szeretnék mondani akkor?

Véleményem szerint egyre több gyerkőcöt kell nekünk, edzőknek megtanítanunk játszani is. Ez egy helyzet, amire edzőként fel kell készülnünk, sőt ezt figyelembe véve kell terveznünk a munkát és végrehajtani a feladatunkat. Szerintem egyre szükségszerűbb lesz a szituációkkal történő oktatás arányainak megnövelésére, akár a technikai elemek iskolázásának rovására (bizonyos mértékig). Hiszen hiába tud egy gyerkőc akár tökéletesen végrehajtani egy fektetett dobást, ha a mérkőzésen nem ismeri fel, hogy most ezt kellene csinálnia és mondjuk két lábról , két kézzel a feje mögül hajítja el a labdát. Hiába bánik szinte zsonglőrként már tíz évesen a kosárlabdával, ha mérkőzésen csak fel-alá szaladgál és ugrabugrál. Azt szeretném megfogalmazni, hogy úgy látom, hogy egy izgalmas kihívás elé állít bennünket az élet. Számomra jó érzés az, hogy rendre meg kell újulnunk, más módszerekkel és másképpen megtanítanunk a gyerekeknek ugyanazt, amit korábban is megtanítottunk. „Amit Józsika megtanul, azt József is tudni fogja.” – tarja a mondás. De ne csak tudja, alkalmazza is! Ezzel a „mottóval” szeretnék minden edzőkollégámnak és jómagamnak is sikeres évet kívánni. Motiváltabban várom a szezont, mint valaha, bízom benne, hogy sikerül belőle a legtöbbet kihozni.

Hajrá Kaszások!

Medve Milán
edző


Advertisement
Advertisement